Isiász

Másfél hétig nyomtam az ágyat (mostmár tudom, hogy egy viszonylag enyhébb lefolyású) isiásszal. Végre aztán eljött a nap, amikor már fájdalom nélkül tudtam létezni. Gyógyultnak nyilvánítottam magamat, és a következő nap befőztem néhány kiló barackot, megcsináltam a Sárgabarackos Tart-ot, amitől azóta is a nyálam folyik, ha rá gondolok.

A gyógyulásom második napján -élvezve a mozgás okozta szabadságot- kimentünk a nővéremékhez úszni. (Apropó. Ismeritek a BBC-n időnként levetítésre kerülő Keeping Up Appearances című sorozatot? Nekem nagy kedvencem, a létező legjobb angol sitcom, évente legalább egyszer megnézem. A főszereplő, a látszatra sokat adó Hyacinth rendszeresen dicsekszik a nővérével, akinek medencéje, pónija és Mercedese van. Na, nekem is van egy ilyen nővérem. Bár nem Mercedes-szel járnak és pónijuk sincs, viszont van egy jó kis medencéjük. Nem is olyan kicsi.)

Na szóval, ott tartottam, hogy elmentünk úszni, és nagyon élveztem. Másnap már éreztem, hogy a derekam megint nincs rendben, újra jelentkezett az éles, késszúrás-szerű fájdalom. Ennek ellenére következő nap lementem megint Gárdonyba meggyet szedni, mert akartam még egy kis szörpöt csinálni. A szörpöt másnap már a férjem főzte meg, én meg az ágyból dirigáltam, mert fel sem tudtam kelni. Három csodás nap után rámköszönt életem legbrutálisabb isiásza. (Pedig volt már egy párszor, de ilyen durva még soha.) Mosdóba is csak járókerettel, tudok kivánszorogni, mert nem tudok kiegyenesedni. Ugyanis ilyenkor az izom begörcsöl, így védekezik a fájdalom ellen. Hülye egy védekezés, mert az izomgörcs maga sokkal rosszabb, mint az idegbecsípődés kiváltotta fájdalom, és így járni sem lehet. Minden egyes másodperccel, amit állva töltök, fokozódik a görcs, és így a fájdalom is. Az előző másfél hét isiásza sétagalopp volt ehhez képest.

A padlón fekvés, amit ilyenkor szoktak ajánlani nekem nem jött be, sokkal rosszabbul lettem tőle. Ma kitaláltam, hogy a férjem hozza be a kertből a műanyag napozóágyat. Most ezen fekszem. Kemény is, mégis kényelmesebb mint a padló, és végre a hasamra fektetett laptot is tudom használni. A legrosszabb az, hogy nem tudok főzni. Nemhogy főzni nem tudok, még egy szendvicset sem tudok megcsinálni magamnak. Reggelente a férjem (mielőtt elmegy dolgozni,) süt egy rakás bundáskenyeret, vagy szalonnát, és azt eszem reggelire és ebédre is. Ráadásul a jó kis tönkölykenyereim helyett fehérkenyeret vagyok kénytelen enni. A férjemnek most rengeteg munkája van, még hétvégén is dolgozik, szóval nem várhatom el tőle, hogy a sok munka mellett főzzön is nekem, meg rohangáljon minőségi kenyér után, így marad a szemben lévő kisközért szerény kínálata, a szeletelt fehérkenyér. Brrrr... Amikor az ember már hozzászokott a saját sütésű házikenyérhez, a bolti fehérkenyér ehetetlennek tűnik, olyan, mintha fűrészport ennék.

Egyik nap a tesóm (akinek úszómedencéje van, de nincs pónija és Mercedes-e :), eljött hozzám takarítani, és hozott nekem ebédre egy McDonalds-os menüt. Bár könyörögtem, hogy inkább gyrost hozzon, neki a McDonalds esett útba. De ezért is nagyon hálás voltam, ez is némi változatosságot jelentett. Aztán tegnap egyhangú étkezésemet végre megtörte anyukám, aki az öcsém (Winebeershot) főztjével lepett meg. Remélem nemsokára olvashatjátok a blogon, mert különlegesen finom volt. Rágom az öcsém fülét, hogy tegye fel végre...

Minden nap úgy alszom el, hogy holnap talán már fájdalom nélkül ébredek. Szeretnék hamar rendbe jönni, mert egyrészt ez egy szörnyű állapot, másrészt meg főzni akarok!!! (Harmadrészt nem kéne tovább híznom a mozgáshiány miatt...) Na megírtam életem leghosszabb posztját, ráadásul kaja nélkül. Bár egy szót sem szólhattok, eleget beszéltem közben arról, mit eszek és mit nem...:) Remélem nemsokára jelentkezhetek valami pozitívabb poszttal, addig is Winebeershot-é a terep. Csak vegyen végre erőt magán, és írjon...