Isiász IV./c

Először is mégegyszer köszönöm a jókívánságokat, és mindenkinek nagyon-nagyon boldog 2012-öt kívánok!!

Másodszor közlöm a jó hírt, teljesen jól vagyok! 5 nap szenvedés után teljesen helyrejöttem. Az előző három isiász mindegyike másfél-két hétig tartott, úgyhogy ez számomra egy kisebbfajta csoda.
Akarjátok tudni a receptet? Elmondom.

Végy egy örökmozgó, ellenmondást nem tűrő három évest. Menj el vele és a szüleivel három napra "pihenni" lehetőleg egy olyan házba, ahol három szint van.
Miután kiválasztottad az egyetlen hálószobát, amihez "csak" 5 darab lépcső vezet, férj segítségével felvonszolod magadat és bezuhansz az ágyba. Hamarosan megjelenik az unokahúg, és elkezd rajtad ugrálni kaján vigyorral az arcán. Később azt kéri, (kéri?? követeli!) hogy menj le vele a nappaliba. Elvonszolod magadat az ajtóig. Amikor meglátod az 5 lépcsőfokot, megtörlöd gyöngyöző homlokodat.
Az unokahúg nem engedi, hogy megfogd a lépcső két oldalán levő korlátot, (ami picit megkönnyítené a közlekedésedet) mert az egyik kezeddel az ő kezét kell fognod, hiszen ő "segít neked". Mire elérsz a nappaliban a kanapéig, ordítasz a fájdalomtól. A rajtad való ugrálást a továbbiakban is összeszorított foggal tűröd.
Napközben egyik helyről a másikra vonszolod magadat derékszögbe görnyedve, közben az unokahúg néhányszor megkérdi: te miért így mész? Közlöd, hogy azért jársz így, mert még mindig nagyon fáj a derekad, és emiatt nem tudsz kiegyenesedni. Komoly arccal közli, hogy neki is fáj, és elkezd görnyedten járni. Ezen  a ponton már nem tudod, hogy sírjál, vagy nevessél.

Aznap éjjel  nem alszol. Pocsék az ágy, és jobban fáj, mint valaha. Már nem csak a derekad, hanem a térdeid is, sőt igazából lapockától lefelé mindened egy izzó fájdalom. Reggel már nem vágysz másra, csak egy kiadós alvásra fájdalom nélkül. Az utolsó amire gondolnál az, hogy felkeljél. De akkor megjelenik az unokahúg és rádmászik. Kicsit ugrál rajtad, majd közli, hogy gyere le reggelizni. Elgyötörten nyögöd, hogy nem tudsz, de közben már pontosan tudod mi lesz a válasz: "majd én segítek neked!"- és már nyújtja is a kicsi kezét. Ismét nem tudsz kapaszkodni, mert a gyerek segít, szóval ordítasz, mire a lépcső aljára érsz, miközben ő együttérzően néz rád az óriási szemeivel, és rendületlenül vonszol tovább. Lerogysz a nappaliban a heverőre, s közben huszadszorra magyarázod el neki, miért is fekszel állandóan.

Újabb nap telik el azzal, hogy ide-oda vonszolod magadat a fájdalomtól eltorzult arccal.
Este az unokahúg zsarolásba kezd. Csak akkor hajlandó lefeküdni, ha te is felmész vele az emeletre. Ez kb. 20 lépcsőfokot jelent. Természetesen elképzelhetetlen. Megvalósíthatatlan. Ezt megpróbálod neki is elmagyarázni, dehát még kicsi, nem érti, tehát hajthatatlan.
Elhangzik a már jól ismert mondat: "majd én segítek neked". Nemet mondasz. "De én segítek neked!" Ezt játsszátok 10 percen keresztül, mire végül beadod a derekadat. Azt a görnyedtet.
Még azt sem tudod, hogyan fogsz eljutni a hatalmas nappalin át a lépcsőig, nemhogy azon fel. Ráadásul csigalépcső. Korlát nélkül. A lépcső alján elbizonytalanodsz. Unokahúg bíztat: fogom a kezed, segítek! Remek. Így még négykézláb sem tudsz menni, pedig talán úgy könnyebb lenne.
A gyerek tovább magyaráz: először az egyik lábad emeld fel, utána a másikat. Sírva röhögsz. A lépcsőn ezerszer megfogadod, hogy soha többet! Ha isiászod van, soha többet nem mész sehova. Legfőképpen nem az unokahúgoddal. Felérsz, és a legközelebbi szobában levő ágyra lerogysz. Az unokahúg melléd fekszik, és kedvesen a két kezébe fogja az arcodat. Ekkor mindent megbocsátasz neki. Amíg a szülők elviszik fürödni, csendben kivonszolod magadat a szobából. Rettegsz, mi lesz lefelé a lépcsőn, amikor döbbenten veszed észre, hogy jobban mozogsz. Még mindig fáj, még mindig nem tudsz kiegyenesedni, de valahogy mégis jobb. Másnap reggel már egészen jól mozogsz. Bár a derekadban még ott az éles fájdalom, mintha kést forgatnának benne, de legalább már ki tudsz egyenesedni. Végre tudsz ülve reggelizni. Unokahúg boldogan kérdezi: már nem fáj? Te boldogan válaszolsz: még fáj, de már sokkal jobb. Hazafelé a kocsiban már nem kell feküdnöd, végig tudod ülni az utat. Hazaérve elköszönsz a család többi tagjától, akik mennek tovább. Unokahúg nem akarja elengedni a kezedet. Csak úgy tudsz elbúcsúzni tőle, hogy megígéred, nemsokára találkozunk! Otthon kipakolsz, és közben azt veszed észre, hogy már egyáltalán nem fáj.
Köszi Zoé! :))

Holnap már gasztrobejegyzés jön...

Isiász IV./b

Mégis utazok ma a családdal Balatonra! Valahogy befekszem az egyik kocsi hátsó ülésére. Igaz én nem leszek valami izgalmas társaság a következő napokban mivel csak feküdni fogok, de inkább velük fekszem, mint nélkülük...:)) Három nap a családdal, nagyon jó lesz!

3 éves unokahúgom tegnap felhívott:

Zoé: Sziamia! Nem vagy jól?
én: sajnos nem
Zoé: miért nem?
én: fáj a derekem
Zoé: tudsz ülni?
én: sajnos nem
Zoé: hát akkor mit tudsz?
én: csak feküdni
Zoé: akkor elmegyek hozzád és felébresztelek, hogy mostmár keljél fel!!!



És ha már Zoé, akkor itt van még néhány aranyosság:

Kecsesen felemelte a kezét, mint egy balerina, majd közölte:

"Aki így tartja a kezét, az a balerina…aki bambul, az a bambulina"

Wc-n ülve:
"Ne legyen ilyen büdi pisiszag, hessentsük el"

Egyik nap amikor náluk voltam, délután nem akart aludni. Úgy próbáltam rá hatni, hogy azt mondtam:
"anya mérges lesz ha hazajön, és megtudja, hogy nem aludtál!"
Mire ő halkan suttogva:
"reméljük nem jön haza..." :))

Isiász IV.

Bár fél éven belül negyedszerre látogatott meg, mégsem mondhatom azt, hogy a barátom. Sőt, kifejezetten az ellenségem, amit gyűlölök. Most különösen bosszússá tett, mivel pont ebben az időszakban erőltette rám magát.

Karácsony másnapján a nagy családdal együtt élveztük egymás társaságát. A kicsi lánynak volt néhány lufija, amivel mi felnőttek elkezdtünk játszani. Pillanatok alatt átlényegültünk és gyerek módjára szórakoztunk egyetlen lufival, legalább egy órán keresztül. Nekem is volt néhány gyönyörű passzom, szóval volt móka és kacagás. Másnap reggel az egész jobb oldalam húzódott, görcsölt az izom. Délutánra már rendesen behúzott a görcs, és már nem tudtam kiegyenesedni. Tegnap még sokkal rosszabb lett. Megjelent a tipikus isiászos fájdalom is. Megint ágyba kényszerültem. Holnap indultunk volna a családdal vidékre szilveszterezni, és én be sem tudok ülni a kocsiba. Csalódott vagyok és bosszús.

Mostmár tudom, hogy:
a:) nem szabad a tesómék medencéjében virgonckodni, tornázgatni, (főleg nem kétszer egymás után)
b.) nem szabad 23 kg-ot egyedül hazacipelni a piacról,
c.) nem szabad lufival játszani.
Nem akarom tovább bővíteni a "nem szabad" kategóriát. Azt hiszem itt az ideje elmenni valami jó dokihoz  és egy kicsit kezeltetni magamat, mert nem normális, hogy az elmúlt fél év alatt kb. 2 hónapot feküdtem.
Na de hogy valami jó hírt is közöljek:
Meséltem már a tulajdonképpeni második isiászom alkalmával született bejegyzésben, hogy a testvéreméknek ugyebár van medencéjük, de nincs Mercédeszük, és nincs pónijuk. No. Mercédesz még mindig nincs, de már van pónija a gyereknek! Jó-jó, nem igazi, viszont van szárnya és beszél is. (Szeretlek. Adsz egy jóéjtpuszit? Ölelj meg. stb.) Ez már majdnem olyan, mintha igazi lenne, nem? :))

Erről jut eszembe. Újra ismétlik a BBC prime-on a Keeping Up Appearances című örökbecsű sorozatot, ahonnan származik a medence, mercédesz és póni trió emlegetése. Aki teheti, és jót akar neveti, az nézze. (feliratozva van)

Ahogy látszik, nálam hiányoznak a karácsonyi bejegyzések. Ennek az az oka, hogy én most egyáltalán nem főztem. Szenteste hagyományt törtünk, és barátoknál voltunk vendégségben. Karácsony első és második napján a családdal voltunk és az öcsém (Winebeershoot) főzött mindent. Remélem néhány dolog majd felkerül a blogra, mert igazán remek ételeket ettünk.

Azt hiszem indítok egy mozgalmat "STI" névvel.... ("Soha Többé Isiászt!")

Már megint isiász...:(

Két és fél hónap után már megint... Ezt viszont most én szúrtam el.
A múltkori ugye az úszás miatt következett be, amit azóta sem igen értek. De most tutira én vagyok a hibás. A legutóbbi bejegyzésemben írtam, hogy 23 kg-ot cipeltem haza a piacról. Hát ezt tényleg nem kellett volna. Főleg, hogy már 8 évvel ezelőtt megmondta az orvos -amikor kiderült, hogy porckopás van a gerincemben,-hogy tilos nehezet emelnem.
A férjem ugyan mondta, hogy várjak szombatig, és akkor együtt bevásárolunk, na de én nem bírok magammal, ha rámjön a vásárolhatnék, azonnal mennem kell. Először azt gondoltam, hogy csak a legszükségesebbeket veszem meg, és a nehezebb cuccokért kocsival kimegyünk szombaton. Amikor viszont a piacon voltam, azt gondoltam, erős lány vagyok én, megbirkózok a nehezebb feladatokkal is. Rettentő nagy okosságom következtében ismét kényszerpihenőn vagyok. Már megint csak kenyeret eszek, mert sajna annyi időre sem tudok állva maradni, amíg összedobnék egy tojásrántottát. Bár holnap már nagyon jó lesz, mert jön a barátnőm, és főz nekem! :) Már alig várom! Rántott husit akarok és sok-sok salátát!!

A hülyeségem kiváltó oka tulajdonképpen Moha volt, miatta van az egész! :)) Nála láttam ugyanis azt a sütit, ami úgy bemozgatta a fantáziámat, hogy úgy éreztem nem tudok várni, azonnal meg kell csinálnom. Tulajdonképpen ezért indultam el a piacra. No persze a sütihez nem kell 23 kg hozzávaló, csak hát ha már a piacon voltam...
Még aznap meg is csináltam a Moha sütit, és mondhatom, fantasztikus volt, az egész családnak nagyon ízlett. Viszont másnap, amikor fel lett vágva, én már nem bírtam felkelni, így fotó sem készült róla. De sebaj, annyira finom volt, hogy ha végre lábraállok, újra meg fogom csinálni, és akkor felkerül a fotó és a recept is, mert néhány apróságon változtattam. Csak tartanék már ott...

Isiász

Másfél hétig nyomtam az ágyat (mostmár tudom, hogy egy viszonylag enyhébb lefolyású) isiásszal. Végre aztán eljött a nap, amikor már fájdalom nélkül tudtam létezni. Gyógyultnak nyilvánítottam magamat, és a következő nap befőztem néhány kiló barackot, megcsináltam a Sárgabarackos Tart-ot, amitől azóta is a nyálam folyik, ha rá gondolok.

A gyógyulásom második napján -élvezve a mozgás okozta szabadságot- kimentünk a nővéremékhez úszni. (Apropó. Ismeritek a BBC-n időnként levetítésre kerülő Keeping Up Appearances című sorozatot? Nekem nagy kedvencem, a létező legjobb angol sitcom, évente legalább egyszer megnézem. A főszereplő, a látszatra sokat adó Hyacinth rendszeresen dicsekszik a nővérével, akinek medencéje, pónija és Mercedese van. Na, nekem is van egy ilyen nővérem. Bár nem Mercedes-szel járnak és pónijuk sincs, viszont van egy jó kis medencéjük. Nem is olyan kicsi.)

Na szóval, ott tartottam, hogy elmentünk úszni, és nagyon élveztem. Másnap már éreztem, hogy a derekam megint nincs rendben, újra jelentkezett az éles, késszúrás-szerű fájdalom. Ennek ellenére következő nap lementem megint Gárdonyba meggyet szedni, mert akartam még egy kis szörpöt csinálni. A szörpöt másnap már a férjem főzte meg, én meg az ágyból dirigáltam, mert fel sem tudtam kelni. Három csodás nap után rámköszönt életem legbrutálisabb isiásza. (Pedig volt már egy párszor, de ilyen durva még soha.) Mosdóba is csak járókerettel, tudok kivánszorogni, mert nem tudok kiegyenesedni. Ugyanis ilyenkor az izom begörcsöl, így védekezik a fájdalom ellen. Hülye egy védekezés, mert az izomgörcs maga sokkal rosszabb, mint az idegbecsípődés kiváltotta fájdalom, és így járni sem lehet. Minden egyes másodperccel, amit állva töltök, fokozódik a görcs, és így a fájdalom is. Az előző másfél hét isiásza sétagalopp volt ehhez képest.

A padlón fekvés, amit ilyenkor szoktak ajánlani nekem nem jött be, sokkal rosszabbul lettem tőle. Ma kitaláltam, hogy a férjem hozza be a kertből a műanyag napozóágyat. Most ezen fekszem. Kemény is, mégis kényelmesebb mint a padló, és végre a hasamra fektetett laptot is tudom használni. A legrosszabb az, hogy nem tudok főzni. Nemhogy főzni nem tudok, még egy szendvicset sem tudok megcsinálni magamnak. Reggelente a férjem (mielőtt elmegy dolgozni,) süt egy rakás bundáskenyeret, vagy szalonnát, és azt eszem reggelire és ebédre is. Ráadásul a jó kis tönkölykenyereim helyett fehérkenyeret vagyok kénytelen enni. A férjemnek most rengeteg munkája van, még hétvégén is dolgozik, szóval nem várhatom el tőle, hogy a sok munka mellett főzzön is nekem, meg rohangáljon minőségi kenyér után, így marad a szemben lévő kisközért szerény kínálata, a szeletelt fehérkenyér. Brrrr... Amikor az ember már hozzászokott a saját sütésű házikenyérhez, a bolti fehérkenyér ehetetlennek tűnik, olyan, mintha fűrészport ennék.

Egyik nap a tesóm (akinek úszómedencéje van, de nincs pónija és Mercedes-e :), eljött hozzám takarítani, és hozott nekem ebédre egy McDonalds-os menüt. Bár könyörögtem, hogy inkább gyrost hozzon, neki a McDonalds esett útba. De ezért is nagyon hálás voltam, ez is némi változatosságot jelentett. Aztán tegnap egyhangú étkezésemet végre megtörte anyukám, aki az öcsém (Winebeershot) főztjével lepett meg. Remélem nemsokára olvashatjátok a blogon, mert különlegesen finom volt. Rágom az öcsém fülét, hogy tegye fel végre...

Minden nap úgy alszom el, hogy holnap talán már fájdalom nélkül ébredek. Szeretnék hamar rendbe jönni, mert egyrészt ez egy szörnyű állapot, másrészt meg főzni akarok!!! (Harmadrészt nem kéne tovább híznom a mozgáshiány miatt...) Na megírtam életem leghosszabb posztját, ráadásul kaja nélkül. Bár egy szót sem szólhattok, eleget beszéltem közben arról, mit eszek és mit nem...:) Remélem nemsokára jelentkezhetek valami pozitívabb poszttal, addig is Winebeershot-é a terep. Csak vegyen végre erőt magán, és írjon...