Konyhai baklövések - a tojás

Történt úgy, hogy sajtos rudat csináltam, amibe egy tojássárga kellett, és megmaradt a fehérje. Ételt nem dobunk ki, egy fehérjét nem fagyasztok le, de valamit kezdeni kéne vele. Persze akár le is kenhettem volna vele a sajtos rudak tetejét, de ilyenekkel nem akartam pepecselni, hiszen nem flancos, blogra készülő rudakról volt szó, hanem egy kis esti nasiról a férjemnek. Ő meg tévézés közben nem azt nézi, hogy szép fényes-e a rudak teteje, sőt az sem érdekli, hogy kívülről megszórtam-e sajttal (ha belül van elég), csak tolja befelé a szájába. Na de mit csináljak egy darab fehérjével? Megvan. Habcsók. Mondjuk azt férj nemigen szereti. Nekem meg nem kéne ilyenekkel tömnöm magamat. Két nap elteltével aztán, úgy éjfél körül eszembe jutott, hogy pár hónapja csináltam habcsókot pirított dióval, és karamelles Milka-darabokkal. Na arra nem mondta a férj, hogy nem ízlik neki, szorgalmasan pusztította. Jó, legyen olyan. Csak éppen a karamelles Milka és a dió hiányzik hozzá. Na és akkor jött az ötlet. Csinálok márványos habcsókot a csokis sűrített tejemből. Nosza neki is láttam, még az sem tartott vissza, hogy addigra már fél 1 is elmúlt. Éreztem, ahogy szétárad bennem a zseni, és akkor megszólalt a vészcsengő. Ugyanis a bennem levő zseni szinte mindig hülyeséget csinál. Azt hiszi, hogy ő az ász, pedig egy balfék.
Próbáltatok már egyetlen picurka tojás fehérjéből kemény habot verni? Piszkosul nehéz. Ráadásul a két napja hűtőben tanyázó fehérje nagyon nehezen akart felverődni. Teljesen nem is sikerült neki. De a zseni nem hagyta magát. Néha felülkerekedett bennem józanság, amely azt bizonygatta, hogy ez a picurka fehérje tökéletes lenne arcpakolásnak. (És tényleg. A fehérje csodálatosan kisimítja az arcbőrt. Ha még nem próbáltátok, tegyétek meg.) De a zseni csak verte tovább a fehérjét, majd hirtelen mozdulattal két evőkanál porcukrot is zúdított mellé. Annyi az arcpakolásnak. Itt már nem volt megállás, és egy evőkanál csokis sűrített tej cuppant a hab közepén. A zseni pálcikát ragadott, és körkörös mozdulatokkal eldolgozta a csokis masszát a habban. Sütőpapírral bélelt tepsire teáskanállal pici, helyes halmokat rakott. Mivel pont akkor készült el a kenyér, a sütő kb. 200 fokos volt. Józanság azt mondta, hogy kapcsoljuk le végre a sütőt, hagyjuk csak száradni a habcsókokat, és menjünk aludni. Majd hozzátette, hogy reggelre úgyis egy összefolyt, összeaszott, ragacsos valami lesz belőle. Zseni bizonygatta, hogy jó lesz. Reggel aztán kiderült, hogy józanságnak lett igaza. Zseni szomorúan ingatta a fejét: Na, ma se posztolunk semmit. Józanság azt felelte: de igen. Posztolunk. Mindenkinek meg kell tudnia végre, hogy te nem tudsz főzni. A főzéshez józanság kell. Zseni még motyogott valamit arról, hogy a zsenik viszik előre a világot, meghogy kisérletezés nélkül soha nem születne semmi új, de józanság arcát látva picire húzódott össze, és eltűnt a csigaházában. Józanság sóhajtott nagyot, és mivel ételt nem dobunk ki, befalta a puha, löttyedt, ámde jóízű csokis maszatokat.

(Azért ennek a történetnek lehet hogy mégegyszer nekifutok rendesen felvert, friss tojásfehérjével is.)