Eltűnök egy időre

Nincs semmi gáz, csak költözünk. A konyhám már teljesen összepakolva, minimál étkezésen vagyunk. Az, hogy mikor jelentkezek legközelebb, az a T-Home kegyeitől függ. 30 napos határidővel vállalták a szolgáltatás átköltöztetését, de őszintén remélem, hogy nem fog ilyen sokáig tartani. Egy olyan "netfüggőnél" mint amilyen én is vagyok, ez olyan, mintha kidobnának egy lakatlan szigetre, teljesen elvágva a külvilágtól.
Az, hogy tv nem lesz egy darabig, nem izgat. Na de a blog! Meg félve jegyzem meg: a facebook! -na ezek fognak nekem hiányozni. És persze legjobban a skype, a családommal való kommunikáció.
Nem megyünk a világ végére, csak néhány kerülettel arrébb, de nekem ez olyan, mintha városból a vidékre költöznék. Itt nőttem fel a 20. kerületben, és bár nem szeretem (már nem szeretem), mégis olyan, mintha most vágnák el a köldökzsinórt. Itt él anyukám, az öcsém, és itt van a PIAC. Az én piacom, a kedvenc árusaimmal. Tudom, a 17. kerületben is van piac, de az nem az én piacom, az egy idegen, ismeretlen valami, még nem az enyém.
Nem tudjuk hogy ez a távollét mennyi időre szól. Lehet, hogy csak néhány hónap, de igazából azt szeretnénk, ha ennél sokkal tovább tartana. A testvéremék egy állás miatt kiköltöztek Ausztriába, és egy helycserés támadással mi beköltözünk a gyönyörű házukba. Viskóból a palotába. Sokkal jobb lesz, mégis úgy érzem, hogy a szívem egy darabja itt marad. Nem tudom hogyan tud az ember ragaszkodni egy rosszhoz, amit sose szeretett igazán. Talán ez amolyan stockholm szindróma vagy mi.
Ragaszkodni egy olyan helyhez, ahol éjszakákat nem aludtunk a szomszédok rendszeres, hajnalig tartó bulizása miatt, ahol reszketve zuhanyoztunk a lepusztult, jéghideg fürdőszobában, hogy aztán reszketve bújjunk össze a paplan alatt a 15 fokos hálószobában, mert a kis kályha nem melegítette fel az egész lakást. Ahol az elmúlt években télen rendszeresen fenn voltam éjszaka is, hogy megpakoljam a kályhát, hogy reggelre ne legyen még hidegebb a lakás. Ahova télen a környék összes padlására rendszeresen beköltöztek az egerek, (azt mondják, az erdő közelsége miatt, de én ebben nem vagyok biztos) és úgy tűnt, hogy az egérírtó csak hízlalja őket, és ha a szomszédban nem volt buli, akkor ők rágcsálták a gerendákat a fejünk felett éjszakánként, hogy véletlenül se tudjunk aludni. (Az idén valamiért nem jöttek. Biztos megijedtek a sok aszott egérhullától, és nem akarták maguknak is ezt a sorsot.) Ahol évekig tartó küzdelmet folytattunk nyáron a lótetűk ellen, hogy végül győzedelmeskedve rajtuk, végül az aszály vágja tönkre a kertünket. Ahol füvet vetettünk, és csak a gaz nőtt helyette, ahol a szomszédok lopták a vizünket, és miután lebuktak, büntetésből összekarcolták az autónkat. Olyan hely, amit annyira szeretnek a pókok is, hogyha nem vonulok végig minden nap harci díszben irtva a hálóikat, akkor teljesen beszőttek volna minket. Ahol a főútvonal kosza miatt naponta takaríthattam, de fél óránál tovább nem élvezhettem azt, hogy rendben van a lakás. Ahol kemény volt az élet minden szinten, (legfőképpen télen, de nem sokkal kevésbé nyáron) és mégis, az elmúlt 6 évben ez a hely volt az otthonunk. A miénk. Az a hely, ahol megtanultunk tűrni, megbecsülni azt amink van, és hálásnak lenni érte. Ahol megtanultunk küzdeni, és azt, hogyan kell nem feladni a harcot. Ahol ért bennünket sok apró, és néhány nagy győzelem. Ahol megtudtuk, kik az igazi barátaink. Ahol a vendégeink jól érezték magukat, jókat ettek, és haza sem akartak menni.
Most valami új kezdődik, úgy érezzük, jobb jön. Nem csak a szebb és jobb ház, hanem vele együtt más jó dolgok is. Kíváncsian várom, hogyan alakul innentől kezdve az életünk.
Ha újra lesz internetünk, majd jelentkezem egy szép, és nagy konyhából. :)