Isiász IV./c

Először is mégegyszer köszönöm a jókívánságokat, és mindenkinek nagyon-nagyon boldog 2012-öt kívánok!!

Másodszor közlöm a jó hírt, teljesen jól vagyok! 5 nap szenvedés után teljesen helyrejöttem. Az előző három isiász mindegyike másfél-két hétig tartott, úgyhogy ez számomra egy kisebbfajta csoda.
Akarjátok tudni a receptet? Elmondom.

Végy egy örökmozgó, ellenmondást nem tűrő három évest. Menj el vele és a szüleivel három napra "pihenni" lehetőleg egy olyan házba, ahol három szint van.
Miután kiválasztottad az egyetlen hálószobát, amihez "csak" 5 darab lépcső vezet, férj segítségével felvonszolod magadat és bezuhansz az ágyba. Hamarosan megjelenik az unokahúg, és elkezd rajtad ugrálni kaján vigyorral az arcán. Később azt kéri, (kéri?? követeli!) hogy menj le vele a nappaliba. Elvonszolod magadat az ajtóig. Amikor meglátod az 5 lépcsőfokot, megtörlöd gyöngyöző homlokodat.
Az unokahúg nem engedi, hogy megfogd a lépcső két oldalán levő korlátot, (ami picit megkönnyítené a közlekedésedet) mert az egyik kezeddel az ő kezét kell fognod, hiszen ő "segít neked". Mire elérsz a nappaliban a kanapéig, ordítasz a fájdalomtól. A rajtad való ugrálást a továbbiakban is összeszorított foggal tűröd.
Napközben egyik helyről a másikra vonszolod magadat derékszögbe görnyedve, közben az unokahúg néhányszor megkérdi: te miért így mész? Közlöd, hogy azért jársz így, mert még mindig nagyon fáj a derekad, és emiatt nem tudsz kiegyenesedni. Komoly arccal közli, hogy neki is fáj, és elkezd görnyedten járni. Ezen  a ponton már nem tudod, hogy sírjál, vagy nevessél.

Aznap éjjel  nem alszol. Pocsék az ágy, és jobban fáj, mint valaha. Már nem csak a derekad, hanem a térdeid is, sőt igazából lapockától lefelé mindened egy izzó fájdalom. Reggel már nem vágysz másra, csak egy kiadós alvásra fájdalom nélkül. Az utolsó amire gondolnál az, hogy felkeljél. De akkor megjelenik az unokahúg és rádmászik. Kicsit ugrál rajtad, majd közli, hogy gyere le reggelizni. Elgyötörten nyögöd, hogy nem tudsz, de közben már pontosan tudod mi lesz a válasz: "majd én segítek neked!"- és már nyújtja is a kicsi kezét. Ismét nem tudsz kapaszkodni, mert a gyerek segít, szóval ordítasz, mire a lépcső aljára érsz, miközben ő együttérzően néz rád az óriási szemeivel, és rendületlenül vonszol tovább. Lerogysz a nappaliban a heverőre, s közben huszadszorra magyarázod el neki, miért is fekszel állandóan.

Újabb nap telik el azzal, hogy ide-oda vonszolod magadat a fájdalomtól eltorzult arccal.
Este az unokahúg zsarolásba kezd. Csak akkor hajlandó lefeküdni, ha te is felmész vele az emeletre. Ez kb. 20 lépcsőfokot jelent. Természetesen elképzelhetetlen. Megvalósíthatatlan. Ezt megpróbálod neki is elmagyarázni, dehát még kicsi, nem érti, tehát hajthatatlan.
Elhangzik a már jól ismert mondat: "majd én segítek neked". Nemet mondasz. "De én segítek neked!" Ezt játsszátok 10 percen keresztül, mire végül beadod a derekadat. Azt a görnyedtet.
Még azt sem tudod, hogyan fogsz eljutni a hatalmas nappalin át a lépcsőig, nemhogy azon fel. Ráadásul csigalépcső. Korlát nélkül. A lépcső alján elbizonytalanodsz. Unokahúg bíztat: fogom a kezed, segítek! Remek. Így még négykézláb sem tudsz menni, pedig talán úgy könnyebb lenne.
A gyerek tovább magyaráz: először az egyik lábad emeld fel, utána a másikat. Sírva röhögsz. A lépcsőn ezerszer megfogadod, hogy soha többet! Ha isiászod van, soha többet nem mész sehova. Legfőképpen nem az unokahúgoddal. Felérsz, és a legközelebbi szobában levő ágyra lerogysz. Az unokahúg melléd fekszik, és kedvesen a két kezébe fogja az arcodat. Ekkor mindent megbocsátasz neki. Amíg a szülők elviszik fürödni, csendben kivonszolod magadat a szobából. Rettegsz, mi lesz lefelé a lépcsőn, amikor döbbenten veszed észre, hogy jobban mozogsz. Még mindig fáj, még mindig nem tudsz kiegyenesedni, de valahogy mégis jobb. Másnap reggel már egészen jól mozogsz. Bár a derekadban még ott az éles fájdalom, mintha kést forgatnának benne, de legalább már ki tudsz egyenesedni. Végre tudsz ülve reggelizni. Unokahúg boldogan kérdezi: már nem fáj? Te boldogan válaszolsz: még fáj, de már sokkal jobb. Hazafelé a kocsiban már nem kell feküdnöd, végig tudod ülni az utat. Hazaérve elköszönsz a család többi tagjától, akik mennek tovább. Unokahúg nem akarja elengedni a kezedet. Csak úgy tudsz elbúcsúzni tőle, hogy megígéred, nemsokára találkozunk! Otthon kipakolsz, és közben azt veszed észre, hogy már egyáltalán nem fáj.
Köszi Zoé! :))

Holnap már gasztrobejegyzés jön...